Az Orvosi Világszövetség 1948-as genfi deklarációja (https://mok.hu/a-kamararol/genfi-nyilatkozat) az orvosi hivatás nemzetközi etikai alapokmánya. Orvosi fogadalom arról, hogy a beteg jólétét, méltóságát és jogait mindenek fölé helyezve, lelkiismeretünk, szakmai tudásunk legjava szerint gyógyítunk. Az orvos csak megfelelő autonómia birtokában képes ezt teljesíteni: önállóan mérlegelni, döntést hozni és cselekedni. Az orvosi autonómia ezért a gyógyítás alapvető eleme, ezen nyugszik a beteg bizalma és ez adja az orvos felelősségét is. A számunkra példaként szolgáló egészségügyi rendszerekben az orvos kimondhatja, amit szakmailag szükségesnek tart, ellen tud állni káros rendszerszintű beavatkozásoknak, meg tudja védeni a beteget a rossz döntésektől, és ki tud állni az egészségügy minőségéért.
Ez a szabadság azonban nem magától értetődő – különösen nem olyan történelmi korszakokban, amikor a politikai hatalom igényt formál az általa meghatározott narratíva hegemóniájára. A magyar orvostársadalom számára a szocializmus évtizedei különösen tanulságosak: akkoriban az ideológiai kontroll az orvosi gyakorlatra is hatással volt. A szocializmus bizalmatlan volt az értelmiséggel szemben, különösen azokkal, akik szakmájukból adódóan a társadalomnak nélkülözhetetlenek, de kritikus gondolkodásra is képesek voltak. Az autonóm szakmai közösségek léte nemkívánatos volt. A kamarák megszűntek, a valódi orvosi önkormányzatiság eltűnt, a politikai szempontok az egyetemi felvételitől a vezetői kinevezésekig érvényesültek. A hálapénz bevezetésével és tudatos fenntartásával még az etikai normákat is korrumpálta az állampárt. Az orvost a rendszer állami alkalmazotti szerepbe igyekezett visszaszorítani, elvárás volt az apolitikus, lojális és alkalmazkodó magatartás. Az orvosnak kerülnie kellett a nyílt véleménynyilvánítást, beleértve a beteg érdekeit képviselő kiállást. Ezek a hatások a mai napig érezhetőek a magyar orvostársadalmon, mely sokáig kerülni igyekezett a véleményformáló szerepet – nem csupán a társadalmi, de szakmapolitikai kérdésekben is. A passzivitással azonban jelentős részben átadta sorsa alakítását a szakmai szempontból partvonalon álló politikai szereplőknek. A politikusoknak ez így volt kényelmes. Az utóbbi években azonban ebben változás látszik, egyéni szereplők és a kamara társadalmi jelenléte is erősödik, egyre inkább láthatóvá-hallhatóvá válik. Az orvosok az egészségügyi rendszer kulcsszereplőjeként könnyen érinthetnek hatalmi érdekeket – legyen szó közellátásról, járványkezelésről, szakmai irányelvekről vagy betegjogokról. Gondoljunk bele, hogy a szakmai minimumfeltételek hány helyen nem teljesülnek! A helyzetet nem elfogadó, eredménytelen tárgyalások esetén kihangosító orvosi képviselet rámutathat az ezekből adódó politikai felelősségre, ezzel kényelmetlen helyzetet teremtve a hatalom számára.
Úgy tűnik, a politikai hatalom az új helyzetet régi módszerekkel közelíti meg. Több mint három évtizeddel a rendszerváltás után újra feltűnnek a szocializmusban jellemző mechanizmusok.
Az elmúlt években több köztestület autonómiáját súlyos támadás érte. A legnagyobb visszhangot talán a Magyar Tudományos Akadémia körüli események keltették: kutatóhálózatának elcsatolása, az állami források újraelosztásának központosítása, majd az idén 200 éves intézmény létjogosultságának megkérdőjelezése egyértelmű üzenetet hordozott – a tudomány csak annyira lehet szabad, amennyire azt a hatalom engedi.
A kormány a szakmai kamarákra vonatkozóan is világossá tette: ha egy köztestület nem a politikai elvárások szerint működik, akkor annak létjogosultságát elvitatja. Az egyébként rosszul működő végrehajtói kamarát megszüntették és helyette létrehozták a Végrehajtói Kart az ismert szakmai és morális mélyrepüléssel. Tavaly a Növényvédő Mérnöki és Növényorvosi Kamarát szüntették meg egy tollvonással, feloszlatva a szabadon választott elnökséget, azonnal létrehozva egy új kamarát, melynek vezetőségébe immár a szaktárca delegál főtitkárt, ezzel politikai irányítót kinevezve egy szakmai köztestületbe.
A Magyar Orvosi Kamaránál a kormány korábbról ismert eszközhöz nyúlt: a kötelező kamarai tagság megszüntetése, az etikai önrendelkezés megvonása nem csupán a szervezet ellehetetlenítését célozta, hanem a teljes orvostársadalomnak szóló figyelmeztetésként értelmezhető. Szerencsére a harmincháromezer taggal az orvostársadalom határozott választ adott az elnyomására tett törekvésekre.
Hangsúlyozni kell, hogy amiről beszélünk, az nem a tárgyalóasztalok mellett ülők, hanem a mindennapi gyógyító munkát végzők, az orvosok és a betegek életére van a legnagyobb hatással.
A szakmai autonómia ugyanis nem privilégium, hanem a gyógyítás alapja. Az orvos elsődleges lojalitása nem a hatalomhoz, hanem az emberi méltósághoz kell hogy kötődjön. Egy politikai irányítás alatt álló orvos – vagy orvosi testület, lásd a belügyminisztérium alá rendelt etikai rendszert – a politikai érdekek képviselete és a hivatás konfliktusába kerülhet. Ha az orvosi vezetői kinevezésekben előrébb kerül a politikai vagy személyes lojalitás, mint az érdemek szerinti szempontok, az már közvetlen hatással van egy-egy közösség életére és a betegellátás minőségére.
Sajnálatos módon a politikai támadások erősödnek. Takács Péter államtitkár, orvos, a MOK korábbi titkára 2025 augusztusára eljutott oda, hogy a kamara egészét egy külföldről irányított hálózat tagjának titulálta, mely ellen a kormány küzdelmet folytat (sic!).
Ezt követően, az írás elején idézett genfi deklarációt jegyző Orvosi Világszövetség, valamint az Európai Orvosok Állandó Bizottsága levélben szólította fel a miniszterelnököt, hogy kormányának tagjai tartsák tiszteletben az orvosi autonómiát és az ezért kiálló demokratikus orvosi köztestületeket. A globális orvostársadalom támogatása természetesen fontos, de a Magyar Orvosi Kamara csak akkor tudja képviselni a hivatás, az orvosok és a betegek érdekeit, ha megmaradnak a tagjai. A MOK kizárólag a tagjai anyagi hozzájárulása miatt tud működni. Így az orvosok egyéni döntésein múlik, hogy a képviseletük erős marad-e, továbbra is lesz-e egységes hangja a gyógyítóknak. Ez a döntés most a miénk.
Az ősz a MOK és a hazai orvoslás életében is meghatározó lesz. Ebben a viharos politikai környezetben indítunk szakszervezetekkel közös kampányt és fellépést az egészségügyi költségvetés növeléséért, a kiszámítható életpályáért, megfelelő munkakörülményekért.