2025. novemberében az Országos Elnökség nevében megkerestük a 2026. áprilisában parlamentbe készülő pártokat, hogy egészségügyi programjuk felől érdeklődjünk a számunkra legfontosabb kérdések mentén. Mivel 2026. januárjáig nem érkezett visszajelzés, levelünket ismét elküldtük a címzettek listájának. Terveink szerint a pártok válaszát, ha jön, folyamatosan közzétesszük, ám eddig csak a Mi Hazánk Mozgalom, a TISZA Párt, illetve a Demokratikus Koalíció jelzett vissza, választ pedig csak előbbi két párttól kaptunk.
Az alábbiakban a TISZA Párt válaszát ismertetjük.
*****
1. Hogyan változtatnák meg az alapellátás (háziorvosok, házi gyermekorvosok, védőnők, alapellátó fogorvosok) struktúráját, kompetenciáit, finanszírozását?
A magyar alapellátás jelenlegi szerkezete középtávon fenntarthatatlan. Az orvoshiány, a praxisok gazdaságtalan mérete, a területi egyenlőtlenségek, a széttagolt egymással nem kommunikáló ellátórendszer és az elöregedő népesség által generált komplex ellátási igények rendszerszintű átalakítást tesznek szükségessé.
A javasolt modell egy területi központokra épülő, multidiszciplináris, integrált alapellátási rendszer, amely fokozatos átmenettel, ösztönző finanszírozási és irányítási reformokkal valósítható meg, és hosszú távon biztosítja a magyar lakosság számára az egyenlő hozzáférésen alapuló, magas minőségű alapellátást.
Az Alapellátási Igazgatóság jelenlegi, az Országos Kórházi Főigazgatóság alá rendelt működése nem biztosítja az alapellátás országos, integrált és módszertanilag egységes fejlesztését. Egy önálló Országos Alapellátási Módszertani Intézet (OAMI) létrehozása strukturális feltétele annak, hogy az alapellátás önálló szakpolitikai szintként jelenjen meg, integrált, területi alapon szervezett rendszerré váljon, hosszú távon fenntartható, magas minőségű homogén, kistérségi ellátást biztosítson.
Az OAMI alatt Integrált Területi Alapellátási és Szociális Központok létrehozása a magyar alapellátás strukturális reformjának kulcseleme. 175 kistérségi szervezési egység létrehozását javasoljuk, amely optimális méretgazdaságosságot biztosít, lehetővé teszi a multidiszciplináris csapatmunkát, integrálja az egészségügyi és szociális szolgáltatásokat, megőrzi a területi egészségügyi és szociális ellátók gazdasági autonómiáját, biztosítja a területi alapú egészségtervezést és minőségbiztosítást.
Ez a modell képezi az alapját egy fenntartható, területi alapon szervezett, szakmailag koordinált alapellátási rendszernek.
Az alapellátás a magyar egészségügyi rendszer fundamentuma, évente mintegy 70 millió orvos–beteg találkozással. Ennek ellenére: a születéskor várható élettartam 4,4 évvel elmarad az OECD-átlagtól, a megelőzhető és kezelhető halálozások aránya jelentősen meghaladja a fejlett országok átlagát, több mint 1000 betöltetlen háziorvosi praxis működik, egyes térségekben a lakosság 25–30%-a tartósan nem jut saját háziorvosi ellátáshoz, a háziorvosi korfa elöregedett, a pályakezdők számára a szakma nem kellően vonzó.
A jelenlegi finanszírozási struktúra nem ösztönöz megfelelően:
- nagyobb, gazdaságosan működő praxisok kialakítására,
- plusz szakdolgozók alkalmazására,
- minőségi, definitív ellátás erősítésére,
- hátrányos helyzetű térségek ellátására,
- szakmai kompetenciabővítésre.
A rendszer több ponton strukturálisan ellenérdekelt a hatékonyság, a minőség és a méretgazdaságosság irányába történő elmozdulásban.
A javasolt finanszírozási reform célja egy:
- stabil, átlátható és inflációkövető finanszírozási rendszer kialakítása,
- teljes bérfinanszírozáson alapuló humánerőforrás-modell bevezetése,
- méretgazdaságos, több szakemberrel működő praxisstruktúra ösztönzése,
- depriváció-alapú differenciált finanszírozás megvalósítása,
- a minőségi, kompetenciaalapú ellátás elismerése,
- az „ellátási sivatagok” felszámolása,
- az alapellátás szakmai presztízsének és vonzerejének növelése.
A finanszírozási reform nem egy teljesen új struktúra bevezetését célozza, hanem a jelenlegi rendszer szisztematikus, ösztönző alapú modernizációját.
A javaslat átfogó módon kezeli:
- a humánerőforrás-válságot,
- a területi egyenlőtlenségeket,
- a méretgazdaságosság hiányát,
- a minőségi ösztönzők gyengeségét.
A reform megvalósítása elengedhetetlen ahhoz, hogy az alapellátás a XXI. századi társadalmi és egészségpolitikai elvárásoknak megfelelő, stabil és vonzó szakmai pályát biztosító rendszerként működjön.
2. Visszaállítanák-e a gyakorló orvosok kötelező kamarai tagságát, a köztestület visszakapja-e az orvosi nyilvántartás és az orvosetikai rendszer működtetésének jogát?
Az első száz napos programunk része az egészségügyi szakmai kamarák helyzetének rendezése, amelynek keretében visszaállítjuk a kötelező tagságot és az etikai jogosítványokat, beleértve az európai jó gyakorlatok szerinti orvosetikai rendszer működtetését. A szakmai önigazgatás és az orvosi hivatás autonómiájának erősítése érdekében indokolt, hogy a Magyar Orvosi Kamara jogszabályban meghatározott módon részt vegyen az orvosok hivatalos nyilvántartásának vezetésében és felügyeletében.
Megújítjuk a társadalmi egyeztetések rendszerét, a jogalkotási érdemi konzultáció fogja megelőzni, amelynek keretében feldolgozzuk, értékeljük a partnerek javaslatait, és visszajelzést adunk azokra.
3. Mikor és milyen elvek alapján gondoskodnak az orvosok és ápolók bérének fejlesztéséről? Milyen teljesítmény elemet látnak megfelelőnek és hogyan mérnék a teljesítményt?
Célunk a szakdolgozói fizetések rendezése, valamint az ágazati bérek értékállóságának garantálása. Fontosnak tartjuk, hogy a bérrendszerben megjelenjenek olyan objektív elemek is, amelyek figyelembe veszik a dolgozók kompetenciáit, teljesítményét, valamint a minőségi betegellátás iránti elköteleződésüket.
Álláspontunk szerint indokolt egy országos szintű, egységes alapelveken és standardizált mérőszámokon nyugvó teljesítményértékelési keretrendszer kialakítása. E keretrendszer biztosítaná az objektivitást, az átláthatóságot és az összehasonlíthatóságot, miközben az intézmények számára megfelelő mozgásteret hagyna a helyi sajátosságok figyelembevételére a gyakorlati megvalósítás során.
A részletszabályok kidolgozása során elengedhetetlen a társadalmi partnerekkel történő egyeztetés, valamint olyan garanciális elemek beépítése, amelyek kizárják a szubjektivitást és biztosítják a részrehajlásmentes értékelést. Az intézménymenedzsment értékelésében és díjazásában szintén hangsúlyos szerepet kell kapnia az intézményi minőségcélok teljesülésének.
A bérezés, a minőségellenőrzés, a teljesítményértékelés, valamint a kompetencia- és felelősségi szintek egymáshoz kapcsolódó rendszerét a szakmával folytatott tárgyalások után, az európai jó gyakorlatok figyelembevételével alakítjuk ki.
4. Milyen szereplőkkel és milyen ütemben tervezik pótolni a hiányzó szakmai irányelveket? Hogyan és milyen szinteken kívánják mérni az ellátás minőségét? Milyen formában és mértékben kívánják ezen eredményeket megjeleníteni, transzparenssé tenni?
A hiányzó szakmai irányelvek pótlását, és a meglévők frissítését, valamint nyugat-európai típusú, bizonyítékon, és minőségbiztosítási adatokon alapuló eljárás-szervezés kialakítását csak széles szakmai együttműködésre építve lehet megvalósítani. Ennek természetes szereplői az orvosi és szakdolgozói szakmai kollégiumok, a szakmai társaságok, az egyetemek, valamint egy önálló irányelv- és módszertani központ. Fontos, hogy a betegek képviselői és az ellátók mindennapi tapasztalatai is megjelenjenek ebben a munkában.
Az ütemezésnél reálisan többéves programban, jól látható prioritásokkal kell gondolkodni. Először azokra a területekre kell fókuszálni, ahol egyszerre nagy a népegészségügyi teher és a gyakorlatban nagy a bizonytalanság (például onkológia, kardiológia, sürgősségi ellátás). Ezzel párhuzamosan szükséges bevezetni egy „folyamatos felülvizsgálat” jellegű rendszert, hogy az irányelvek 3–5 évente automatikusan napirendre kerüljenek.
Az ellátás minőségét több szinten szükséges mérni:
- betegszinten (például hozzáférés, várakozási idő, tapasztalatok),
- szolgáltatói szinten (eredményesség, biztonság, folyamatmutatók),
- rendszerszinten (területi különbségek, igazságosság, hatékonyság).
Nemzetközileg bevett gyakorlat, hogy ezt egy egységes teljesítményértékelési keretben (HSPA-típusú modellben) rendezik, ahol az indikátorok szakmai konszenzuson alapulnak, és nem napi politikai viták tárgyai.
A transzparencia akkor működik jól, ha érthető és kontextusba helyezett információkat ad a nyilvánosságnak. Ez gyakorlatban jelenthet rendszeres, nyilvános jelentéseket országos és régiós bontásban, illetve kórházszintű, laikusok számára is magyarázott mutatókat. Fontos, hogy az adatok bemutatása ne „szégyenfal”, hanem a tanulást, a fejlődést és a jó gyakorlatok terjedését segítő eszköz legyen.
5. Jelenleg a szociális ellátás jelentős része az egészségügyre hárul, gondozásra és nem gyógyításra szoruló páciensek foglalnak kórházi ágyakat. Hogyan, milyen ráfordítással, milyen szereplők bevonásával tervezik a szociális ágazat, krónikus ápolás, otthoni gondozás, illetve tágabban akár a hospice ellátás javítását?
Ma valóban sok olyan beteg fekszik kórházi ágyon, akinek elsősorban gondozásra, felügyeletre és szociális támogatásra, nem pedig aktív kórházi kezelésre lenne szüksége. Ez
az egészségügyet túlterheli, miközben a szociális ellátórendszer kapacitásai gyakran kihasználatlanok vagy alulfejlettek.
A nemzetközi tapasztalatok abba az irányba mutatnak, hogy a megoldás az integrált alapellátási és szociális centrumok erősítése, ahol egy helyen jelenik meg a háziorvosi ellátás, a krónikus beteg-gondozás, a szociális szolgáltatások és – ahol szükséges – a mentálhigiénés támogatás is. Hasonló „community hub” vagy integrált care center-modelleket látunk több európai országban is.
Ezek a centrumok akkor működnek jól, ha nem csak egy-egy új épületet jelentenek, hanem multidiszciplináris csapatokat: háziorvost, szakápolót, gyógytornászt, szociális munkást, esetmenedzsert, akik közösen tervezik és szervezik meg a beteg, illetve az idős ember gondozását. Itt dől el, hogy kinek van ténylegesen szüksége kórházi ágyra, és ki kaphat biztonságos ellátást otthon, bentlakásos intézményben, nappali ellátásban vagy hospice-szolgálat keretében.
A ráfordítás nem pusztán többletpénz kérdése: ha sikerül a gondozási igényű embereket integrált alapellátási és szociális centrumokon keresztül, megfelelő otthoni ellátással vagy krónikus ápolási kapacitásokkal ellátni, az hosszabb távon kiválthatja a drága, de nem igazán hatékony kórházi tartózkodásokat. A nemzetközi példák alapján az otthoni és közösségi ellátás erősítése emberibb és gazdaságilag is racionális irány.
A szereplők köre széles: egészségügyi és szociális szolgáltatók, önkormányzatok, szakmai és civil szervezetek, egyházi fenntartók, valamint az otthon ápoló hozzátartozók. A hospice-ellátás fejlesztése szintén fontos része ennek a láncnak: cél, hogy minél több ember jusson méltó palliatív ellátáshoz, lehetőleg lakóhelye közelében, szükség esetén otthoni hospice-formában.
A lényeg, hogy az egészségügy, a szociális ágazat és az integrált alapellátási–szociális centrumokban egy “egykapus rendszerben”, közös egészségügyi és szociális szükségletfelméréssel és ellátás szervezéssel működő, közös ellátási úton történjen meg az ellátás, ahol egyszerre kerül sor a beteg egészségügyi ellátási és szociális ellátási szükségleteinek a kiértékelésére, majd a szükségleteinek megfelelő ellátások nyújtására, illetve megszervezésére. Így egyre kevesebb olyan beteg marad a rendszer „határán”, akinek valójában nem kórházi ágyon, hanem jól szervezett, integrált gondozási környezetben lenne a helye. Ez nemcsak azt teszi lehetővé, hogy minél tovább a saját lakókörnyezetében tudjon minél több ember az önállóságát megtartva élni, hanem azt is, hogy az aktív kórházi ellátásból mindenki a lehető leghamarabb, teljes biztonsággal elbocsátható legyen.
6. Mi a véleményük a kötelező és választható oltások jelenlegi hazai rendszeréről? Terveznek-e felvilágosító kampányokat, oktatást a védőoltások népegészségügyi és gazdasági hasznosságának bemutatására?
Szeretnénk a technológiaértékelési és befogadási eljárásokat átláthatóvá és kiszámíthatóvá tenni. A kötelező és ajánlott oltási program meghatározásakor tudományos evidenciákat, közegészségügyi szempontokat és egészséggazdaságtani elemzéseket fogunk figyelembe venni, és a meglévő programot is ezen elvek mentén vizsgáljuk felül.
Az új kormány kiemelt figyelmet fordít a közegészségügy megerősítésére, amelynek szerves része a népegészségügyi kommunikáció újjáépítése. Ennek keretében hangsúlyt kap a védőoltások közegészségügyi és gazdasági eredményeinek bemutatása, valamint a tudományosan megalapozatlan állításokon alapuló aggodalmak szakmailag hiteles kezelése.
A bizalom erősítése érdekében a védőoltásokkal kapcsolatos járványügyi megfigyelési és biztonsági adatokat a lakosság számára érthető, transzparens módon kívánjuk közzétenni.
7. Mi az elképzelésük a preventív szemlélet erősítéséről egészségügyben?
A preventív szemlélet erősítése az egészségügyben nem elsősorban új programok indítását jelenti, hanem az ellátórendszer logikájának tudatos elmozdítását a betegségközpontú működéstől az egészségmegőrzés és korai beavatkozás irányába. A nemzetközi tapasztalatok – különösen az olyan országokban, mint Egyesült Királyság vagy Dánia – azt mutatják, hogy a prevenció akkor válik az egészségügyben mindennapi gyakorlat részévé, ha az alapellátás erős, koordináló szerepet tölt be, strukturált kockázatfelméréssel, rendszeres életmódtanácsadással és a krónikus betegségek korai felismerésével. Ehhez multidiszciplináris csapatmunka, jól szervezett praxisközösségek és populációs szemlélet szükséges.
A prevenció tényleges megerősítéséhez a finanszírozási ösztönzők átalakítása is elengedhetetlen. A brit NHS minőségindikátor-alapú rendszere vagy a skandináv országok gyakorlata azt igazolja, hogy a megelőzési teljesítményhez kötött finanszírozás, az átlátható minőségi mutatók és a kötegelt-alapú ellátás ösztönzése érdemben javítja az egészségkimeneteket. Ilyen ösztönzési módszerek bevezetéséről a finanszírozás átalakítása során az érintettekkel egyeztetéseket fogunk indítani
Összességében a preventív szemlélet erősítése rendszerszintű és kulturális változást igényel: előmozdítjuk, hogy az egészségügyi képzésben és továbbképzésben nagyobb hangsúlyt kapjon a preventív megközelítés témája, az életmódtanácsadás, és az ellátásban pedig a beteggel való partnerség és a közös felelősségvállalás. A prevenció nem különálló program, hanem az ellátás szervezési és szakmai alapelve kell legyen; olyan szemlélet, amely hosszú távon fenntarthatóbbá és igazságosabbá teszi az egészségügyi rendszert.
8. Hogyan kívánják elérni a szűrővizsgálatokon való nagyobb arányú részvételt, az egészséges életmód elterjedését?
A szűrővizsgálatokon való részvétel növelése és az egészséges életmód elterjedése nem elsősorban kommunikációs kampányok kérdése, hanem bizalomra, hozzáférhetőségre és ösztönzőkre épülő rendszerszintű megközelítést igényel. A nemzetközi tapasztalatok – különösen az olyan országokban, mint Finnország vagy Egyesült Királyság – azt mutatják, hogy a személyre szóló meghívás, az alapellátás aktív bevonása és az egyszerű, könnyen elérhető vizsgálati lehetőségek jelentősen növelik a részvételi arányt. A brit NHS gyakorlata alapján a háziorvosi nyilvántartásokra épülő, célzott behívási rendszer, az emlékeztetők és a minőségi indikátorokhoz kötött finanszírozás érdemi eredményt hozhat, ezért a szűréskoordináció továbbfejlesztését ilyen irányba tervezzük. Fontos, hogy a szűrés ne elszigetelt esemény legyen, hanem a folyamatos gondozás és kockázatkezelés része.
Az előzőek alapján a szűrővizsgálatokon való nagyobb arányú részvétel eléréséhez a kommunikáció megerősítésén (pl. a szűrésre „behívó” levelek nemzetközi ajánlások alapján
való korszerűsítése) túl, a hozzáférés növelése, például a szűrési idősávnak az általános munkaidőhöz való illesztése, illetve vidéken a szűrőközpontokba történő csoportos utazások szervezése és a szűrőbuszok kiterjedtebb használata lesz a fejlesztés iránya.
9. Hogyan, milyen életkortól, milyen módszerekkel kivánják javítani az egészséggel kapcsolatos oktatás-nevelést?
Az egészséggel kapcsolatos oktatás és nevelés javítása a nemzetközi tapasztalatok alapján akkor eredményes, ha már a kora gyermekkortól kezdődik, és az életút egészén átívelő, egymásra épülő programként valósul meg. Az olyan országokban, mint Finnország, az egészségfejlesztés az óvodai nevelés részét képezi, és az iskolai tantervbe integrált módon jelenik meg, nem különálló tantárgyként, hanem a mindennapi működés részeként. A hangsúly a készségek fejlesztésén – döntéshozatal, kritikus gondolkodás, önszabályozás – és nem pusztán az ismeretátadáson van. A serdülőkorban különösen fontos a mentális egészség, a szenvedélybetegségek megelőzése és a digitális egészség témáinak bevonása, míg fiatal felnőttkortól a munkahelyi egészségfejlesztés és az egészségtudatos életvezetés kerül előtérbe.
Ezek megvalósításához az egészségügy együttműködést épít ki az oktatási szektorral, amelynek keretében többek között az oktatási anyagok közös kifejlesztése, az egészségügyi dolgozók vendégoktatói tevékenysége szerepel majd.
A sikeres modellek azt mutatják, hogy az egészségnevelés akkor hatékony, ha a pedagógusok, az egészségügyi szakemberek és a szülők együttműködésére épül. Az Egyesült Királyságban az iskolai egészségprogramok az NHS szakmai támogatásával működnek, és hangsúlyt kap a kortárssegítés, valamint az interaktív, élményalapú módszertan. A digitális eszközök – megfelelő szakmai kontroll mellett – szintén fontos szerepet játszhatnak az egészségtudatosság erősítésében. Magyarországon az ilyen támogatást a megújult Népegészségügyi Intézet fogja nyújtani
Összességében az egészségoktatás fejlesztése nem kampányszerű beavatkozást, hanem strukturális és kulturális szemléletváltást igényel. Már a legkorábbi életévektől szükséges a pozitív egészségkép megerősítése, az önmagunkért és másokért viselt felelősség hangsúlyozása, valamint olyan környezet kialakítása, amelyben az egészséges választás a könnyebb választás. Az egészségnevelés így nem csupán tudásátadás, hanem hosszú távú társadalmi befektetés.
10. Milyen szerepet szánnak ebben a közoktatásnak és a közszolgálati médiumoknak?
A közoktatásnak a nemzetközi tapasztalatok alapján kulcsszerepe van az egészségtudatosság megalapozásában, hiszen ez az a társadalmi intézményrendszer, amely szinte minden gyermeket és fiatalt elér. Az olyan országokban, mint Finnország, az egészségfejlesztés a teljes iskolai működés részévé vált: nem csupán tananyag, hanem az iskolai környezet, a mindennapi rutinok, az étkeztetés, a testmozgás és a mentális jóllét támogatása is tudatosan szervezett. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a legnagyobb hatás akkor érhető el, ha az egészségnevelés nem elszigetelt órákra korlátozódik, hanem áthatja az intézményi kultúrát, és együttműködésben valósul meg pedagógusok, egészségügyi szakemberek és szülők között. A közoktatás így nemcsak ismereteket ad át, hanem normákat, készségeket és mintákat is közvetít.
A közszolgálati médiumok szerepe ezzel párhuzamosan a társadalmi szintű egészségkultúra formálása. A fejlett egészségügyi rendszereknél az egészségügyi irányítás együttműködik országos médiumokkal a hiteles, közérthető tájékoztatás érdekében, különösen szűrőprogramok, oltások vagy életmódváltó kampányok idején. A közszolgálati média hozzájárulhat a prevenció normalizálásához, a tévhitek elleni fellépéshez és a tudományosan megalapozott üzenetek terjesztéséhez. Kiemelten fontos, hogy ne kampányszerű, riogató kommunikáció történjen, hanem következetes, hosszú távú, bizalomépítő jelenlét.
A közmédia ez irányú tevékenységének fejlesztéséhez a médiamunkások tudásának bővítését speciális képzéseken, illetve háttérbeszélgetéseken tervezzük megvalósítani. Emellett az egészségügyi közszereplők feladata lesz úgy kommunikálni, hogy annak tartalma szolgálja a lakosság egészségműveltségének fejlődését.
Összességében a közoktatás és a közszolgálati média egymást kiegészítő szereplők: az egyik az egészségtudatos generációk nevelésében, a másik a teljes társadalom szemléletformálásában meghatározó. Amennyiben e két rendszer összehangoltan, szakmailag megalapozott módon működik együtt az egészségüggyel, érdemben hozzájárulhat a megelőzés kultúrájának megerősítéséhez.
11. Milyen terveik vannak a közfinanszírozott fogorvosi alapellátás, valamint a szakellátás, különös tekintettel az iskolafogászati ellátás struktúrájával, finanszírozásával, lehetőségeivel kapcsolatban?
A fogászati ellátás ma Magyarországon súlyos kihívásokkal küzd: jelentős területi egyenlőtlenségek vannak, több megyében tartósan betöltetlen körzetek működnek, a fogszabályozásban akár 5–9 éves várólisták alakultak ki, miközben a közfinanszírozás nem fedezi a modern fogászat valós költségeit. A lakosság jelentős önrészt fizet, a prevenció gyenge, és a szájüregi daganatok halálozásában továbbra is az európai élmezőnyben vagyunk.
Célunk egy korszerű, igazságos és fenntartható fogászati rendszer kialakítása, amely javítja a hozzáférést, stabilizálja a praxisokat és érdemben javítja a lakosság szájegészségét. A program három fő pillére épül:
Finanszírozási reform
Emeljük a közfinanszírozott praxisok alapdíját, teljesítmény- és minőségalapú elemeket vezetünk be, bővítjük a közfinanszírozott szakellátást (különösen fogszabályozás és szájsebészet területén), és célzott technológiai támogatást biztosítunk a rendelők modernizálására.
Prevenció és népegészségügy erősítése
Új országos szűrőprogram indul 40 év felett, célzott kampányokkal a magas kockázatú csoportok számára. Megújítjuk az iskolafogászati rendszert, ösztönözzük a gyermek- és felnőttkori éves
szűrésen való részvételt és támogatási kedvezményeket kapcsolunk a rendszeres ellenőrzéshez.
Praxis-vonzó életpályamodell
Vidéki praxisindítási támogatást, lakhatási és praxisátvételi ösztönzőket biztosítunk a közfinanszírozott ellátásban dolgozók számára.
Rövid távon a praxisok stabilizálását és a várólisták csökkentését, középtávon a regionális különbségek mérséklődését, hosszú távon pedig a szájüregi daganatok korábbi felismerését és a lakosság életminőségének javulását várjuk.
A fogászati reform nem csupán szakmai kérdés, hanem népegészségügyi és gazdasági érdek: a megelőzésbe fektetett források többszörösen megtérülnek.
12. Mi a véleményük a szolidaritás alapú egészségügy helyzetéről a magán-állami ellátás kapcsolatának jelenlegi alakulása mellett? Milyen terveik vannak a két szektort illetően?
A magánellátás jelentős térnyerése Magyarországon elsősorban a közfinanszírozott ellátórendszer válságának tünete. Hazánkban nem csak azok vesznek igénybe magánellátást, akik anyagi helyzetük miatt ezt könnyen megtehetik, hanem azok is, akiknek jelentős terhet jelent az ellátás költségeinek kifizetése, azonban panaszaik miatt nem tudják kivárni az állami rendszerre jellemző hosszú várakozási időket. Programunk egyik fontos eleme az előjegyzési időtáv csökkentése mind a fekvő- mind a járóbeteg ellátásban, emellett kiemelt figyelmet fogunk fordítani a szolgáltatás minőség javítására is. A terveink szerint ezek az intézkedések csökkenteni fogják a magánellátás piaci részesedését, így az állampolgárok egészségüggyel kapcsolatos közvetlen kiadásait is. Tisztában vagyunk azzal, hogy a hosszú várólisták kialakulásának egyik oka a szakemberhiány, ebben a magánellátás elszívó hatása is szerepet játszik. Reményeink szerint a szakdolgozói és orvosi bérek rendezése és értékállóságának biztosítása, valamint az állami intézményekben a munkakörülmények javítása megfordítja ezt a folyamatot, tehát elsősorban versenyezni akarunk a dolgozókért, és nem adminisztratív, hatalmi eszközökkel gátolni a magánellátás lehetőségeit. Ugyanakkor, az egészségügyi közellátórendszer fejlesztésével el kell érni azt, hogy senki ne a közellátó rendszer elégtelensége miatt kényszerüljön magán ellátásokat igénybe venni. Az egészségügyi szolgálati jogviszony a bérezést kizárólag jogviszony időtartamához köti, nélkülöz minden teljesítményösztönző elemet, ezért többletjövedelemre a dolgozók csak a magánellátásban tudnak szert tenni. A korábbi kérdés kapcsán kifejtett bérrendszerbe épített ösztönző elemek ebben is változást fognak hozni.
13. A következő 4 évben hány százalékra szeretnék emelni a GDP arányos állami egészségügyi kiadásokat?
Magyarországon az állami egészségügyi közkiadások GDP-arányosan jelenleg jelentősen elmaradnak az európai uniós átlagtól. Célunk, hogy az egészségügyi kiadások GDP-arányát többéves, strukturált forrásbővítéssel érdemben közelítsük az EU-átlaghoz.
A párt programjában szereplő évi plusz 500 milliárd forint forrásbővítés az előző év bázisfinanszírozásához képest beépülő, kumulatív többletet jelent. Ez a négyéves ciklus végére összesen mintegy 2 000 milliárd forintos strukturális többletforrást eredményez.
A jelenlegi gazdasági pálya és GDP-növekedési feltételezések mellett ez a ciklus végére várhatóan az állami egészségügyi kiadások GDP-arányát megközelítőleg 7,5–8 százalékos szintre emelheti. Ez jelentős előrelépés a jelenlegi szinthez képest, és megalapozza az EU-átlag középtávú elérését.
Dr. Hegedűs Zsolt